6. fejezet: Emberek
1.részlet
Gyomor görcs. Izgulás. Hányinger. Verejtékezés. Kipirult arc. Szív a torokban.
Nem nehéz a repülés. Nem az első és nem is az utolsó, de mégis nehéz. Főleg a felszállás, amíg nincs vízszintben a gép. Nem mozdultam a helyemről. Az ülés karfáját markolásztam amíg földet nem értünk - kár az az 5 óra - és hallgattam az okos fizikus egyetem társaimat, akik mindent elmondtak a gép működéséről és az egész hidraulikát.
A gondolataim mindig más helyre terelődtek. Próbáltam zenét hallgatni, de csak jobban azon járt az agyam, amire nem szívesen gondolok. A családom, Mitch és Ann, egyetemi bunkók... Nem ment! Bármire gondoltam, mindig ők jöttek a gondolataimba.
Az első repülő utam Denverből Orlandoba vezetett, ami elég rossz volt. Mert ugye anyától jöttem el. Nem akartam rá gondolni, mert fájt hogy csak úgy eldobott... Vagy is, hogy nem szeretett!
"-Persze, engem kell kirakni. Miért is ne? Mindig a legkisebbet kell ki utálni. Csak tudnám akkor, hogy miért nem vertél agyon addig amíg kicsi voltam? - mondtam hangosan magam elé. - áh minek is? Had szenvedjen, igaz? Tudom már miért vagyok ilyen szerencsétlen! Még kicsiként sem szerettél. Biztos úgy bántál velem mint a kicsi Dorothy Jesievel. Mindig lepasszoltál, meg kiabáltál velem. Ha meg...
- Na most hagyod abba! - fogta meg a karomat Dorothy.
- És takarodj innen. Vissza ne gyere! - mondta anya mérgesen majd kilökött az ajtón a cuccaimmal együtt.
- El is takarodok innen! Kellenék én majd még, de a kisújjamat se fogom mozdítani! - néztem a szemeibe. Semmi megbánás nem játszott le benne. Elmosolyodtam majd felszedtem a táskáimat majd elindultam..."
Nehéz volt, még is könnyű. Nehéz, hogy rájöttem mi is történt éveken keresztül. Könnyi, hisz nem kell tovább elviselnem őket. Hála magamnak.
Az út további része még nehezebben telt el. Főleg a Mitch és Ann féle gondolataimmal.
Felszállás előtt összevesztem Annel. Kiosztottam még a lakásban. Újra és újra lejátszottam a fejemben a beszélgetést.
- Lou, beszéltem Mitchel.
- Hát felhívott? Na és jót beszélgettetek? Mostanában nem nagyon hívogat. Nem mintha mindig figyelnélek, de mostanság olyan mintha fasírtban lennétek!
- Elmondtam neki, hogy cserediák leszel! - mondta lehunyt szemekkel. Akkor úgy éreztem, hogy két busz, egy kamion, egy repülőgép és egy hajó ment át rajtam. Elöntött a méreg és minden kijött.
- És még van pofád elmondani?! Még az hogy beszélgettek, de még azt se kérdezted meg, hogy elakarom-e neki mondani! Mert nem kellett volna neki megtudnia. Így is eszi az ideg mert nem hívom fel. De nem is fogom, mert nem érdekel, mert egy pöcs, te meg egy hülye ribanc vagy aki azt hiszi hogy mindenbe bele ütheti az orrát. De nagyot tévedsz, Ann! Hatalmasat!
- Nem mondtam el, hogy melyik országba.
- Érdekel szerinted? Állj le vele! Mert így csak rontasz a helyzeten így is sáros vagy! - mutogattam. - egyáltalán miért akarsz minket kibékíteni? Mert bűn tudatod van? Legy is! De ez a veszekedés a kefélésetek nélkül is meglenne! - mondtam majd megfogtam a bőröndömet és elindultam kifelé. - és ezek után ne is gondolj arra hogy felhívlak! Csak tudnám, hogy miért kell minden repülőutam elejét elbaszni? - nyitottam az ajtót majd becsaptam magam után."
Nagyon mérges voltam rá - jelenleg is. Nem tudom mit akar! Kibékíteni Mitchel, de Mitch egy pöcs. Erre hamarabb rá jöhettem volna, de mindig idővel derülnek ki minden. Minden kis piszkos titok. Akárcsak egy mexikói szappan operában. Minden habos, rozsaszín és még meggy is van a tetején. Kívülről minden szép és tökéletes. Aztán mikor beleharapsz kiderül, hogy romlott.
Nem tudom miért gondolok ilyenekre! Miért nem gondolok az Ír egyetemre, ahová megyek? Vagy arra, hogy milyen lesz az egész tanulás? Vagy Johnra aki nem tudja, hogy érkezek? Pedig utaltam rá az esti SMS-sezésben. Mert csak írni tudunk egymásnak mert sokba kerül egy másik országba a hívás.
"Alig várom a holnap reggelt." Írtam Johnnak. Nem kellett sokat várnom, hogy válaszoljon.
"Miért is? Lehet említetted már de nem emlékszek"
"Mert repülök. El messzi innen! :)"
"Neked vannak szárnyaid? Egy angyal vagy?"
Nevetnem kellett. Olyan aranyos tud lenni. Talán ezért is szerettem belé.
"Kettő is. De néha igazi ördög tudok lenni "
"Nem akarom tapasztalni!"
"Nem is fogod. Túl messzi vagy. De hamarosan közelebb. :)"
"Hmm jó is lenne. Ha tapasztalnám itt lennél!"
"Szeretnék én ott lenni."
És ez volt az utolsó SMS. Nem küldött másikat és én sem küldtem. Remélem vette az adást, mert nem akartam neki elmondani, hogy oda megyek. Ezt sem tudom miért. Talán, hogy ne akaszkodjon rám, mert most nem jönne jól, de a jelenléte igen.
Oldalra néztem és láttam az ablakon keresztül a felhőket ahogyan felettük repülünk. Ahogy Johnra gondoltam jobb lett a kedvem. Elmosolyodtam majd a tekintetemet az ölemben lévő kezemre irányítottam. Nem tudjuk mit hoz holnap. Mitch vagy John. Miért rajtuk jár az eszem? Lehunytam a szememet és hátra dőltem.
Csecsemő sírt a kezemben pólyába bugyolálva. Ahogy rá néztem homályosan láttam és egy fekete könny csepp hullott a hófehér pólyára. Valaki kiabált, de nem figyeltem rá.
- Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Apa egy kicsit mérges! De majd lenyugszik. Ssh. - ráztam a babát.
Alig tudtam kinyitni a szemeimet. Minden olyan gyorsan történt. Még a repülőn ültem. Csak álom volt. Nagyon fura álom! Pislogtam párat majd újra lehunytam a szememet.
Csecsemő sírt a kezemben pólyában bugyolálva. Mosolyogva ringatni kezdtem és megnyugtatni.
- Sssh. De nyugtalan vagy most. - kezdtem vele járkálni a szobában, ami gyönyörűen volt berendezve. Fehér falak, gesztenye barna szekrény és hozzá illő ágy, mellette egy-egy éjjeli szekrény és egy íróasztal rajta laptoppal.
- Nyugi már! - ringattam tovább a csecsemőt. Nyílt az ajtó majd valaki mögém állt és megsimította a baba fejét.
- Én is nyugtalan lennék, ha nem kaptam volna elég cicit. - mosolygott.
- Szerinted még éhes? - néztem szemeibe.
- Nem, csak a közelébe akar lenni. Mint az apja. - vigyorgott majd az arcomra adott egy puszit.
- Mániákus egy család! - mosolyogtam mire ő nevetni kezdett az ő sajátos fogyatékos nevetésén.
- Kisasszony. Ébredjen. Megérkeztünk! - mondta a légi utaskísérő. Nehezen eszméltem fel majd álltam fel. Kómásan mentem le a gépről, majd vártam a bőröndömre. Alig találtam meg a sajátomat. Elemeltem majd megdörzsöltem a szememet és az iskola társaimat kerestem a tömegben. Nem láttam őket sehol, majd újra átpásztásztam a tömeget. Egy lányt vettem észre aki egy táblát fogott a kezében "L.Hawking" felirattal. Biztos kábultan nézhettem ki és úgy, mint egy zombi. Nem járt az agyam, csak néztem a tömeget és az eszeseket kerestem. Nem találtam őket, de a tekintetem ismét a lányra tévedt. Olyan mint ha láttam volna már valahol. Megnéztem a feliratot majd elgondolkodtam.
- Az én vagyok! - mondtam majd elindultam felé. De miért is vár engem? Talán hírré ment, hogy egy béna amerikai érkezik Dublinba és gondoltak rám.
- Szia, Bell vagyok. Én írtam azt e-mailt!
