Prológus

"Voltál már egyedül? Nagyon egyedül? Barátok nélkül? Család nélkül? Reménység, szeretet, megtűrés nélkül? Igen, pont ezt érzem, miközben anyával veszekszem. Vagyis csak dobálja a szavakat én meg úgy szólok vissza, mintha nem is érteném, amit mond. Megszoktam, hogy így beszél velem. Régen rá jöhettem volna, csak akkor még nem vettem észre, hogy így beszél. Tizennyolc éves fejjel már rájöttem. Persze a másik két nővéremmel nem beszél így. Csak velem, mert nekem más az apám. A kedves Evans család. Csak én Hawking vagyok. Egy teljesen idióta apától, aki még a születésnapomat is elfelejtette, jó pár éve és szerintem nem is tudja, hogy létezem. Persze, biztos annyit piált, hogy semmire nem emlékszik.
A nővéreim apja, pedig meghalt. Jóval az én születésem előtt.A nővéreim mindig azt mondták, hogy én vagyok a szent és a sérthetetlen. Pedig ez soha nem volt így! Mindig rám nehezedtek a családi problémák, a szegénység, testvéreim problémái és minden más kis dolog. Anya mindig rajtam töltötte ki a dühét, amit a két drága nővérem csinált. Vagy Dorothy két éves lányának viselkedése. Persze innen jött, hogy én nem szeretem a gyerekeket, mert mindig elküldöm vagy lepasszolom. A másik nővérem Chetherine, akivel mindig jól kijövök, de ő már nem velünk lakik. Éppen várja az első babáját. Anya viszont ő érte is engem hibáztatott. Ekkor borultam ki. Elegem lett a családomból!
- Miért kell mindig engem csesztetned? És ugráltatni? Miért anya? - buktam ki.
- Mégis kit ugráltassak? - ordított ki a konyhából.
- Mondjuk felállsz és megcsinálod! - morogtam az ágyamról.
- Egész nap a gép előtt ülsz. Nem csinálsz más csak netezel! - kiáltott Dorothy a gép elől.
- Nem tudom ki ül most is ott! - ordítottam vissza.
- Én már főztem! - nyávogta.
- De van egy lányod, akit nevelned kéne! Most is itt van velem! - simítottam végig Jessie haját.
- Louise hagyd abba! - szólt rám anya.
- De ő kezdte!
- Okos enged, szamár szenved! - jött be a szobába anya.
- Szenvedj Louise! - mondta Dorothy.
- Te csak facebookozzál! - kiabáltam.
- Hagyjad már! - mondta halkan anya.
- Nem hagyom! Soha nem csinál semmit és mindig én vagyok érte lebaszva! - álltam fel.
- Én nem csinálok semmit? Mindennap főzök a beledbe! - jött át Dorothy.
- Főzni ki nem tud? Nem nagy kunszt! - mondtam.
- Ma is szépen elpakoltam meg minden! - mosolygott rám Dorothy.
- Amit én csináltam, de mindegy!
- Louise hagyd már! Szép rend van. Soha nem volt még ilyen tiszta a ház! - mosolygott anya. Akkor borult el minden az agyamban és lettem még idegesebb és dühösebb.
- Én takarítottam ki! - néztem anyára.
- Tudom, hogy a gép előtt ültél nem kell tagadni! - mondta flegmán anya.
- De én nem ültem ott!
- Egész délelőtt csak! - vigyorgott ördögien Dorothy.
- Mikor költözöl már el? - förmedtem rá.
- Miután te!
- Hagyjátok már abba! - morogta anya.
- Nem! Mindig őt véded! - nézett mérgesen Dorothy anyára.
- Hah! Ez nem igaz. - mondtam.
- Mindig is te voltál a kis kedvenc! - morogta.
- Ez nem igaz! - mordult fel anya. - Louise csak a legkisebb volt! Ezért védtem régen.
- Igen és ezért nem tudom magamat megvédeni, mert mindig helyettem beszéltél és mindent a számba rágtál! - néztem anyára.
- Louis ne erőlködj! Te csak egy megtűrt személy vagy ebben a házban. - mosolygott Dorothy.
- Meg egy betolakodó! Ugyan tudom, hogy engem soha nem szerettetek! - gyűltek össze a szememben a könnyek.
- Csak megtűrtünk! - vigyorgott még mindig az öntelt nővérem. - de te sem szerettél minket!
- Hogy viszonoztam volna amit nem tudtam? Hogyan? - emeltem fel a hangomat.
- Ó Louise nagyon kinyílt a csipád! - fintorgott anya.
- Mert már torkig vagyok, hogy mindig én vagyok a hibás bármit csinál a másik két jó madár vagy mit nem! - néztem anyára.
- Nem csináltak semmit! - morogta.
- Épp ezaz. Most is őket véded!
- Mert minket szeret! - mosolygott Dorothy. Huszonöt éves és úgy viselkedik, mint egy öt éves.
- Persze, hogy szeret! És anya - fordultam felé. - te szeretsz engem? - folyt le az arcomon egy könnycsepp.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - nézett rám mérgesen.
- Igen vagy nem? - kérdeztem. Nem válaszolt csak bámult a levegőbe. Egyértelmű volt, hogy nem. - tudhattam volna! Csak egy hiba vagyok igaz? Egy nagy hiba! - töröltem le a könnyeimet. - én csak annyit kértem, hogy iskolába tudjak járni...
- Jaj ne sírj hugi! Legalább mindenki utál! És nem tűr meg! - vágott a szavamba Dorothy.
- Válassz anya. Én vagy Ő? - kérdeztem idegesen.
- Dorothy... - sóhajtotta. Szipogtam egyet, majd elfordultam tőlük és elkezdtem összepakolni..."

- Nem tudtam mihez kezdjek magammal. Tovább ott nem maradhattam. Elmentem Denverbe busszal, onnan pedig ide repülővel. Orlandóba. - magyaráztam Mitchnek az ebédlőasztalnál. Ahogy vissza emlékeztem szörnyű volt.
- Szóval ezért vagy ilyen szótlan!? - kortyolt a narancslevébe.
- Nem akarom, hogy a múltam miatt ítéljenek el! Vagy piszkáljanak. - néztem ki az ablakon.
- De e miatt nem is lehet téged piszkálni. - mondta Mitch.
Egy Orlandói családnál lakok egy éve. Kedvesek és befogadtak, ami számomra nagyon fura. Nem beszélek szinte senkivel. Ann White, aki úgy viselkedik velem, mintha a testvére lennék és Mitch most elsőnek szólt hozzám. Mindketten befogadtak, ahogy én is őket.
- Viszont nem lehetünk itt életünk végéig! Nem fognak elviselni minket. - néztem Mitchre.
- Ha suliba jársz vagy dolgozol, nem vagy szarban. Mitch Campbell már csak tudja. - mosolyodott el.
- Pár hónapja dolgozom. Suli viszont... - sóhajtottam.
- Jártál egyetemre?
- Most lettem volna harmad éves! - motyogtam.
- Milyen szakon?
- Lakberendező.
- Mindenki az lesz? - vonta fel a szemöldökét.
- Csak lettem volna! Ez az egy év kihagyás kész katasztrófa. Nem tudnám újra kezdeni.
- Nem kell újra kezdened az egészet! Tudnád ott folytatni ahol abbahagytad. - állt fel.
- Honnan tudod? - kérdeztem.
- Őőő... beszéltem Annel. Ő mesélt róla, hogy jártál egyetemre. És után néztem meg kérdeztem is.- mondta.
- Megölöm! - álltam fel hirtelen, majd elindultam kifelé az ebédlőből.
- Ne! Várj! - fogta meg a kezemet. - én kértem meg rá! - mondta. Barna szeme úgy csillogott a barna haja alatt, mint egy kiskutyának.
- Megkértem Annt, hogy ne mondjon semmit senkinek a múltamról! Majd én elmondom ha akarom. - morogtam a fogaim közül.
- Csak megkérdeztem, hogy jártál-e egyetemre és azt mondta, hogy igen! Csak ennyi. - simította meg a karomat.
- Ne érj hozzám! - néztem a kezére, majd rá. Lassan emelte el a kezét rólam majd elmosolyodott. - most viszont nyugodtan megölhetem Annt! - indultam meg ismét. Olyan fura érzés járt át ami még soha.
- Este ráérsz? - kérdezte.
- Többnyire vértől fogok vörösleni, de lezuhanyozok és hófehér leszek, mint eddig is. Szóval szerintem rá. Miért? - néztem rá.
- Csak elmehetnénk valahová kajálni! - mosolygott.
- Ezt vegyem egy randinak? - húztam össze a szemöldökömet.
- Olyasminek. Hétkor jó? - kérdezte mosolyogva.
- Hétkor! - mosolyogtam, majd tovább mentem. Fel Ann szobájába. A szívem összevissza kalapált mire oda értem. Ez volt az első, hogy randira hívott egy helyes srác, akinek a múltja hasonló, mint az enyém.
- Kopogni? - húzta össze magán a törölközőt Ann.
- Te mit is meséltél rólam Mitchnek? - csaptam be mögöttem az ajtót, majd megindultam felé.
- Csak kérdezett pár dolgot és én válaszoltam rá. - dadogta.
- És miket? - sétáltam körbe körülötte.
- Hogy, hogy mióta vagy itt, meg hogy jártál-e egyetemre, meg szeretne veled ismerkedni csak nem tudja, hogy hogyan kezdje! - hadarta. Megálltam előtte, majd mérgesen néztem rá.
- Milyen ötletet adtál neki? - kérdeztem.
- Hogy legyen önmaga!  - motyogta.
- Mit? - kérdeztem mintha nem hallottam volna.
- Hogy ne játssza meg magát és legyen önmaga. - emelte meg a hangját. - de miért kérdezel ilyet? Beszélt veled? - nézett rám meglepődve.
- Igen! - bólintottam.
- Elhívott randizni?
- Nem is vagy kíváncsi miről beszélgettünk? - ültem le az ágyára.
- Biztos a múltadról! Mondtam neki, hogy én nem mondhatok semmit, meg hogy majd te elmondod ha akarod. - ült le mellém. - elhívott vagy sem? - kíváncsiskodott.
- Igen! De olyan cuki volt. Éppen téged indultalak megölni mikor megfogta a kezemet és azt mondta: Én kértem meg rá! - utánoztam James Bond hangját.
- Bejön neked? - kérdezte.
- Hááát öhm...
- Na ne izélj! Igen vagy sem? Tudom, hogy bejön, mert mindig ilyen pasiról beszéltél! - csapott a lábamra.
- Igen, de függ az is hogy milyen belülről. Tudod!?
- Persze - sóhajtott majd felállt.
- Már megint ahhoz a tökhöz mész? - kérdeztem.
- Chrisnek hívják! - motyogta a szekrényéből.
- A múltkor még James volt! - álltam fel.
- Ő már a múlt! - vigyorgott mikor át libbent az asztalához.
- Úgy is visszamész hozzá! - morogtam majd kiléptem a szobájából és véletlenül - direkt - nyitva hagytam az ajtaját.
- Lou az ajtó! - kiabálta.
- Ingyen sztriptíz! - mondtam fennhangon. Épp akkor jött ki a szobából Brian.
- Hello Louise! - kacsintott majd a kezét elém rakta, mikor nem köszöntem neki vissza. - te miért vagy ilyen szótlan? - kérdezte.
- Nem kedvelem az olyan nagyfejű bal faszokat mint te! Bocsi. - léptem el mellőle.
- Ó ha többet beszélgetnénk - fogta meg a karomat. - megmutatnám mekkora bal fasz vagyok! - morogta, majd szeme  a mellemre vándorolt.
- Figyel Brian, nem kedvellek, csak lyukra játszol és kurvára elegem van, hogy ilyen gyökér vagy! - fogtam meg a kezét majd ledobtam magamról.
- Én viszont kurvára szeretem a mocskos szádat! - mosolygott. - tudod csak vicceltem és szeretném ha barátok lennénk és ha ma este eljönnél velem vacsorázni. - mosolygott. Vigyorogni kezdtem.
- Én viszont nem vicceltem! És már van programom estére. Plusz nem is ismerlek! - indultam tovább a szobámba. Készülni az estére. A randimra. Az elsőre!